A tűzhegy varázslója - Steve Jackson & Ian Livingstone

A nagybetűs, az első, a Játékkönyv! A könyv, ami mindent elindított. Ugyan más kiadóknál már voltak próbálkozások játékkönyvekre, de az A tűzhegy varázslója, pontosabban eredeti címén a The Warlock of the Firetop Mountain 1982-es kiadása hozta el a műfaj számára az igazi sikert. Megjelenése indította el a lavinát, ami - talán mondhatom - mai napig lázban tartja a stílus kedvelőit. Szinte érthetetlen, hogy a Rakéta kiadó nálunk miért csak másodikként jelentette meg 1989-ben. Sikerének titkát a legendás szerzőpáros Steve Jackson és Ian Livingstone adja és az általuk kidolgozott rendszer.

Az alaptörténet nem lett nagyon túllogikázva, még nincsenek a Titán univerzumára utaló történelmi kitekintések. Adott egy gonosz varázsló és adott a kalandor, aki annak kincseit meg akarja szerezni. A mesés vagyonhoz a varázsló útvesztőjén, csapdákon és szörnyetegeken át vezet az út.

Az első könyv népszerűségének egyik fokmérője talán az is, hogy míg a legtöbb játékkönyv önálló alkotásként áll a sorozatban, A tűzhegy varázslója két folytatást is megért, a Visszatérés a Tűzhegyre és a Zagor legendája címmel. Illetve szokatlan módon még négy regény is követte (Zagor krónikái).

Számos játékkönyv után újraolvasva talán ennél a kalandnál éreztem először úgy, hogy végre egy normális játékkönyv. Ugyan sok esetben itt is a szerencsén múlik a továbbjutás, mégis itt még törekedtek az írók arra, hogy megadják az esélyt a továbbjutáshoz. A legtöbb, ha nem az összes esetben értelmes kilépési pontja van a szobáknak. Itt tényleg csupán a kalandor választásán múlik, hogy alakul a kaland és meg is van a jutalma a próbálkozásnak. Ha túléli a karakter, a legtöbb szobában van valami zsákmány. Adott területek esetén pedig lehetősége van választani, biztos be akar-e menni, inkább továbbmenne, esetleg visszafordulna. Ilyen szabadság sok később megjelent kötetből hiányzik.

Ha valaki még nem futott össze ilyen játékkönyvekkel, vagy a sirámaimmal az élményeimmel kapcsolatban gyors összefoglaló, miért is olyan nagy szám ez. A fent említettekkel ellentétben ugyanis más könyvekben elég gyakori a hirtelen halál. Ezekhez sokszor elegendő egy-egy rossz választás, anélkül, hogy a játékos a legcsekélyebb esélyt kapná annak elkerüléséhez vagy a túléléséhez. Épp az A pusztítás maszkjairól ejtett pár soros ismertetőm egy jó példa erre, ahol nagyjából csak véletlenül lehet a kalandot teljesíteni. Ezeknél a könyveknél sem tudás, sem próbatétel nem segít.

Ezt a kiegyensúlyozott játékmenetet a szerzők végig meg tudták tartani. A játékmenet szinte már hasonlatosságot mutat a számítógépes szerepjátékokkal. A labirintusban oda-vissza lehet mászkálni, ezért sokkal nagyobb szabadság érzetét kelti más könyvekhez képest. Bár talán ez már kevésbé ritka, de olyanra is figyeltek az írók, hogy ha az adott szobában csak limitált számú cselekvésre van idő.

Mint már más írásomban említettem, én inkább olvasmányosra fogom ezeket a kalandokat, de ahogy néhány kalandnál, a nagy szabadság miatt itt is szükségét érzem kiemelni, hogy mindenképp érdemes térképet rajzolni. Sokáig bolyongtam ugyanazokon a folyosókon, mire ezt hajlandó voltam belátni. Egyébként van is olyan útvonal, amit csak megfelelő irányból lehet megjárni, szóval szükséges is lehet ugyanazokat a folyosókat oda-vissza bejárni.

A kalandott többféleképpen is befejezhetjük, de a teljes győzelemhez szükség lesz megfelelő számú kulcsot megszerezni.

Kezdőknek mindenképp ezt a könyvet ajánlom leginkább, de számomra régi motorosként is nagy felüdülés volt. A szabályok kellően egyszerűek és a játékmenet elég gördülékeny. Ez után jöhet a többi könyv és a bosszankodás.